A háború és a dolgok állása

Goethe amint az jól ismert, azt tanácsolja az embernek hogy legyen „nemes, nagylelkű és jó”, ami rámutat mennyire eltávolodtunk az egyszerű dolgoktól. Próbáljuk meg elképzelni Goethe ezen szavait például egy fundamentalista tüntetés résztvevői előtt Algériában (tegyük fel, hogy lefordítanák arabra). Kétség kívül aktualizálni tudjuk a szentenciában felsorolt minőségeket. A „nemes” helyébe „elegánst” és a „nagylelkű” helyébe valami ilyesmit írnánk: „felhasználóbarát”.
A nehézségek a „jóság” szó aktualizálásával kezdődnének.A továbbiakban szükség lenne a goethe-i emberfogalom pontosítására. A humanizmus halálával valójában már nem lehet abszolút értelemben az Emberről beszélni. Az „Etikai az ipari tervezésben?” című esszé megpróbálja átültetni Goethe ezen tanácsát a dizájnról folytatott diskurzusba, ilyen módon alakítva azt: „ A dizájnernek elegánsnak kell lennie, felhasználóbarátnak és jónak”. Próbáljuk meg áthidalni a problémát egy egyszerű példa segítségével.A feladat egy levélbontó kés tervezése. A dizájnernek elegánsnak kell lennie: a levélbontó késnek tehát valami különlegességet kell hordoznia anélkül, hogy ez zavaróvá válnék ( nemesség ). A dizájnernek felhasználóbarátnak kell lenni, tehát a levélbontó késnek kényelmesnek és használhatónak kell lennie minden különös előzetes ismeret nélkül ( tehát szolgálatkész) . És a dizájnernek jónak kell lennie: a késnek alkalmasnak kell lennie papír vagy más anyag vágására erőfeszítés nélkül. Ez a fajta jóság ( ahogy már előzőleg kijelentettük) problémák forrása. Mert megeshet, hogy a levélbontő kés túlságosan jó: hogy nem pusztán a papírt képes elvágni, hanem az ujjat is amely használja. Ilyen módon tehát Goethe tanácsát eképpen kellene módosítanunk: „ Az Embernek nemesnek kell lennie, szolgálatkésznek és jónak, de azért túlságosan jónak mégsem kell lennie.”
Tegyük fel, hogy a levélbontó kés helyett egy az iraki háborúban használt rakétát választottunk volna. Nem férhet hozzá kétség, hogy ezeknek az objektumoknak a tervezői egytől egyig rendkívül „nemes” emberek: a rakéták elegánsak sőt korunk karakteres művészeti objektumai közé is sorolhatjuk őket. Ahhoz sem férhet kétség, hogy ezek a személyek különösen szolgálatkészek: annak ellenére, hogy a rakéták igen komplex rendszerek, annyira kényelmesek, hogy még egy félanalfabéta is használni tudja őket. Mindezek után ki lehet jelenteni, hogy ezen rakéták tervezői túlságosan jó arcok, ugyanis a szóban forgó objektumok, nemcsak hogy remekül ölnek ( másrészről éppen erre lettek kifejlesztve), de válaszreakcióként újabb rakéták kilövését provokálják, amelyek végül az elsők felhasználóit teszik el láb alól.
Az iraki rakéták nemes, szolgálatkész, és különösen jó tervezői valószínüleg oroszok. Valószínüleg olvastak Goethet (annak ellenére, hogy az orosz gimnáziumokban főleg Schillert szolgálnak fel). Ezen nemeslelkű Embereknek a szempontjából a Goethe idézetben nincs különösebb kritizálnivaló. A tény, hogy a rakéták felhasználói halottként végzik kihívást jelent a rakéták tervezői számára, hogy tovább javítsák teljesítményüket, vagyis, hogy olyan rakétákat tervezzenek amely megöli azokat akik megölték azokat akik először öltek. Pontosan ez az emit haladásnak hívnak: ennek a visszacsatolásnak köszönhetően, a dizajn területén az emberiségnek van mit még javulnia és ilyen módon még nemesebbé és szolgálatkészebbé válhat.
És most egy ilyen fajta, a dialektikus materializmusra támaszkodó optimizmut sok más szempontból is kétségbe lehet vonni.
Azonban nem ezen a helyen és nem most van itt az ideje, hogy elvitassuk a dizájn a háborúnak köszönhető fejlődését. Ez az ipari-katonai komplexum megvádolásával jelentene egyet, amely szerint ez a komplexum minden elegancia, kedvesség és jóság forrása lenne. Az iraki háború újra nyílvánvalóvá teszi számunkra mi történne a dizájnnal ha nem lennének háborúk. Ha őseink Kelet Afrikaban 100 000 évvel ezelőtt nem tervezték volna azokat a kőnyílhegyeket, amelyek akkoriban elegánsak, felhasználóbarátok és jók voltak ( vagyis lehetővé tették, hogy elegánsan és teljes kényelemmel ölhessenek), ma továbbra is a fogainkra és a körmeinkre lennénk utalva vadászatkor.
Lehet, hogy a háború nem a jó dizájn egyetlen forrása (talán a szexnek szintén van valami köze hozzá, nézzük csak meg a divat világát). Kétség kívül, ahogy a dizájn számára nem jelent problémát kijelenteni „make love and war” vagy csak „make love”, de semmilyen körülmények között nem érdekes a jó dizájn számára kijelenteni a következőt:" make love not war”.
De vannak akik ellenzik a háborút. Csak fintorogva hagyják magukat rakétákkal megöletni (De ha esetleg megkérdik őket milyen halálnemet választanának, nem tudnak egyértelmű válasszal szolgálni). Ez a fajta embertipus hajlandó elfogadni a béke érdekében egy rossz dizájnt. Sőt örülnek annak, hogy a rakéták, a levélbontó kések, a nyílhegyek egyre rosszabbakká és éppen ezért kevésbé elegánssá és kevésbé kényelmessé válnak. Ez az embertípus jó a szó egy, az eddigiektől nagyon különbőző értelmében. Az ebbe a tipusba tartozó jó emberek egyszerűen csak a létezésre jók. Anti dizájnerek.
És valóban: ha figyelmesen szemügyre vesszük ahogy az ellenükre tervezett járdákon gyülekeznek az az erzésünk támad, hogy igenis terveznek valamit: például, bizsukat. De azt hosszútávon nem tudják művelni, mert senki nem bírja ki túl sokáig „making love” (erre találták ki ugye bizsukat) anélkül, hogy a „make war”-ba esne. Nem lehet egyszerre „jónak lenni” és „ valamire jónak lenni”, így ki kell jelenteni: valaki vagy szent vagy dizájner.
Lehet, hogy létezik valamiféle megoldása ennek a dilemmának: vagyis a háborút választjuk és ezzel egy elegáns, felhasználóbarát életet csupa jó objektumokkal övezve, vagy éppen ellenkezőleg az örökké tartó békét és egy hétköznapi életet választunk, kényelmetlent, csupa rossz nem működő dologgal körülvéve. Más szavakkal: gonosz és kényelmes, vagy kényelmetlen és szent. Talán létezik egy köztes megoldás: akarattal a lehetségesnél kevésbé jónak tervezni a dolgokat. Így például úgy tervezni a nyílhegyeket, hogy csak megjelöljék az állatot, levélbontó késeket, amelyek egyre gyorsabban veszitsék el az élüket. Rakétákat, amelyek a levegőben robbanak inkább fel. Ilyen módon azt is el kell fogadni, hogy olyan székeket vásárlunk amelyek összetörhetnek ha valaki rájuk ül, vagy olyan villanykörtéket, amelyek újra és újra kiégnek. Ennek a szentség és gonoszság közötti kompromisszumos megoldásnak szentelve rendezik a különféle lefegyverzési konferenciákat ( amelyeken a dizájnerek alig vesznek részt). Mindennek megfelelően Goethe mondása így hangzana: az Embernek nemesnek kell lennie, szolgálatkésznek és többé kevésbé jónak kell lennie, és éppen ezért idővel kevésbé nemesnek és kevésbé szolgálatkésznek. De mindezzel még mindig nem menekültünk meg a jóság elől; pontosabban a következő okok miatt:
A tiszta jó ( a „kategórikus”), ami semmire sem jó, és az alkalmazott jó (a „funkcionális”) között a lényeget tekintve nem jöhet létre semmilyen kompromisszum, mert, végül minden ami használható az alkalmazott jó, tehát kategórikusan rossz. Aki úgy döntött, hogy dizájner lesz, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a tiszta jóság ellen döntött. Megpróbálhatja elrejteni ezt (például megtagadhatja, hogy rakétákat tervez és pusztán békegalambok tervezésének szenteli magát) . Választásának megfelelően a funkcionális jóra itélve fog tevékenykedni. Vagy ha elkezdi kutatni saját tevékenységét a tiszta jóság szempontjából ( ha például felteszi magának a kérdést, hogy vajon mire jók a békegalamb tervei), kénytelen lenne nemcsak hogy rosszul tervezni a békegalambot, de egyáltalán nem tervezni azt . Nem létezhet olyan dizájner aki pusztán jóságból rosszul tervez, hiszen a rosszul tervezés szándéka is funkcionális. Ilyen módon az a dizájner aki azt állítja, hogy csak olyan objektumokat tervez amelyek illeszkednek a tiszta jóságról alkotott képéhez ( örök értékek, stb.), tévedésben van.
És ez az a pont amikor a jóságról és a jóról van szó, szerencsétlenségünkre a következőképpen: minden ami jó valamire, az a megtestesült rossz. A szenteknek igazuk van amikor a világtól elvonultan élnek, gyökerekkel táplálkoznak és levelekkel fedik el testüket. A teológiához közelebb állón fogalmazva: a jónak nincs célja, abszurd, és ahol megleljük a célt, ott leselkedik a gonosz. Az abszolút jó szempontjából, pusztán árnyalatnyi különbség van egy elegáns felhasználóbarát szék és egy rakéta között. mindkettőben ott lakozik a gonosz. Mert mindkettő funkcionális.
Eltávolodtunk az egyszerű dolgoktól és visszatértünk (a hátsó ajtón)
a sötét középkor vallási spekulációihoz. A gonosz mibenlétét akkor ismerhettük meg újra mikor a naci mérnököknek elnézést kellett kérniük mert gázkamráik nem voltak eléggé hatékonyak, hogy gyorsan végezzenek az ügyfelekkel. Már tudjuk mi az ami a jó dizájn ideája mögött leselkedik. Sajnálatos módon ez nem akadalyoz meg minket abban, hogy elegáns és kényelmes objektumokra vágyjunk. Elvárjuk, annak ellenére amit a gonoszról tudunk, hogy a dizájner nemes legyen szolgálatkész és jó.