A digitális média találkozása a kézmûves
építészettel a boncasztalon
„Sose bízz a térben”
Enric Miralles
“Minden ami a térre vonatkozik, másodlagos.
A tapasztalat az elsodleges.”
Y.O.
Ha definiálnom kellene az aether építészstúdió
tevékenységét, nagy segítségemre volna
az „intermediális” kifejezés. E szóval
talán elso nekifutásra nem is olyan könnyu zöld
ágra vergodni. Több médiumban jelen lenni, úgymond
mozogni közöttük, nehezen meghatározható,
komplex tevékenységhez vezet. Számomra mi intermediális
térben mozgunk, munkánk lényegében a különbözo
médiumokhoz való közeledéssel és távolodással
jellemezheto, fo érdeklodési körünket tekintve
leginkább építészeti kutatásként
definiálható.
E kutatótevékenység egyik hatóereje egyfelol
talán épp az unalom, melyet a kortárs építészet
alakulását nézve érzünk, másfelol
az a tény, hogy a digitális médium szinte mindenhatóvá
vált életünkben, hogy a digitális közeg
átformálja a fejekben zajló folyamatokat, az alkotás
folyamatát és eszközeit. A medializáltság
teljes köruvé vált, s új olvasatot, új
interpretációs lehetoségeket kínál
mindazzal kapcsolatban, amely a minket körülvevo világot
alkotja. Új fényben láthatunk olyan dolgokat, amelyek
mindig is körülöttünk voltak.
Ez a változás természetesen az építészetben
is következményekkel jár: új összetevoket
eredményez, gyökeresen átformálva a munkamódszert,
a kommunikációt, az építészeti tervek
vizuális megjelenését – gyakorlatilag mindent,
amely egy építész napi tevékenységét
jelenti. Talán csak az építészet gyakorlásának
öröme és a tektonika törvényei maradtak a
régiben.
A projektek beköltöztek a dobozba. Hátrább léptek,
programokon belül fejlodnek – térben és idoben
egyaránt; egyszerunek, vagy akár primitívnek is nevezheto
mozdulatokon keresztül (klikk-klikk) léteznek, fejlodnek.
A rajzoló keze és gondolkodása közötti
párbeszéd, a kontroll és az ehhez kötodo tanulási
folyamat hangsúlyai áttevodtek máshová. A
rajzok méret nélküli, végtelen felületen
születnek. A rajzfetisiszták némileg talajt vesztettek.
S bár a rajz már nem az, ami volt, paradox módon
a számítógépeket szabadkézi rajzok,
skiccek másolására használja az építészek
többsége. Ám mégsem csak a rajzról van
szó…
A digitális technika betörésével olyan új
épített esztétika jelent meg, amely egyértelmuen
a szoftverhasználatra vezetheto vissza. Ezt akár nevezhetnénk
vulgáris médiaépítészetnek is. Egyfajta
építési rutint tükröz, amely teljesen az
építészeti szoftverek formakészleteinek hatását,
azok vizuális nyelvét közvetítik – unalmas
termékeként egy olyan komplex kölcsönhatásnak,
amely ennél sokkal mélyebbre is vezethetne. A számítógépek
által generált képek kissé hideg, közömbös,
de jól felismerheto atmoszférája egyre gyakrabban
hatja át az újonnan létesült tereket.
Ez a kölcsönhatás építészet és
technológia között megkerülhetetlen, s nem pusztán
a rajzolási, tervezési módszerek változásáról
szól. Az építészet folyamatosan – mint
most is – új utak keresésére kényszerül.
Ezek az új utak talán a digitális média körül
erednek. Miközben az építészet a dobozba költözik,
az információ, a média kiáramlik a dobozból
és átitatni látszik mindent, mindenkit. Az új
életmodellek, új közösségi formák
új helyzetet teremtenek az építészet számára
is. Az új funkciók új tereket követelnek. Elég,
ha csak a könyvtár és a digitális archívumok
különbségeire gondolunk.
Az építészet (számomra) „tektonikus
médium”, lassú, jobban mondva lomha. A muvészetek
között – hagyományosan – utolsóként
reagál a korok változásaira. Az építés,
bármennyire is elorehaladnak az építési technológiák,
mindig is párbeszédben marad az anyaggal, s noha azok határai
kitágíthatók, mégsem szunik meg a kölcsönhatás
az építo és az építésre használt
közeg között. Egyes „építészetek”
ennek tudatában, mások ennek figyelmen kívül
hagyásával jönnek létre. Mit kezdhet tehát
a digitális média az anyaggal, az anyagszeruséggel?
Ha fizikailag nem is változtatja meg, a hozzá kapcsolódó
tapasztalatot át tudja alakítani, át tudja értelmezni.
Így a digitális környezet atmoszférájának
a valóságba való átemelésében
– paradox módon – az anyagszeruség igen fontos
momentumként lehet jelen. Itt szeretnék utalni az „indukcióház”
címu projektünk második prototípusára.
Ez egy, a vetített digitális médiát magába
fogadó épített szerkezet, mely azon túl, hogy
háromdimenziós vetített színtestet jelenít
meg, a szerkezet egyes elemeihez kötodo színváltozás
révén az anyag változásának illúzióját
kelti, átalakítva az épített szerkezethez
kötodo élményt valami újjá, olyasvalamivé,
amely önmagában sem a vetített digitális médiának,
sem a fizikai szerkezetnek nem sajátja.
A puha fázis…
Amennyiben a tervezés és az építés
mentén próbáljuk szétválasztani az
építész tevékenységét, úgy
az építészetet is fel lehet osztani ún. puha
és kemény fázisra. De mi történik, ha
csak a puha fázisban mozgunk, vagyis azt az építészet
közegévé nyilvánítjuk és metaforák
mentén mozogva próbálunk új utakat keresni
az építészet számára? Rengeteg izgalmas
és új olvasattal találhatjuk szemben magunkat. Példaként
Usman Haque londoni és Denis Kaspoori lett építész
gondolatkísérletét emelném ki, amely –
informatikai terminusokat visszakölcsönözve – az
építészetet mint operációs rendszert
szemléli, s amelyben a felhasználók a már
megírt platformokon maguk hozzák létre a téri
interakció modelljeit, vagyis a tervezok pusztán meta rendszereket
alkotnak. Talán fantasztikus regénybe illik elso pillantásra
egy ilyen hasonlat, de a szerzo végül eljut egy demokratikus,
a részvételt, a kreativitást népszerusíto
építészet ideájához (Open Source Architecture)
amely a használaton keresztül fejlodik térben és
idoben…
A téma, mellyel foglalkozunk, folyamatosan kérdésekkel
és kétségekkel áraszt el bennünket –
ébren tartva kíváncsiságunkat e nagyon komplex
és izgalmas problémakör iránt. A kérdések
többségére verbális válasz nemigen adható.
De talán ez is értelmet ad egy, a digitális média
vonzásában létezo kalandvágyó építészstúdió
munkájának. Vajon van-e mód túllépni
a gépesített rajzolás révén eloállt
tervezoi magatartáson és mélyebb értelmet
adni a szoftverhasználatnak? Fel lehet-e használni ezeket
az automatizált rendszereket az automatizálás ellen?
Hogyan válhat a digitális médium a gondolat generatív
meghatározójává? Új technokrata korszak
felé halad-e az építészet(ünk), vagy
épp ellenkezoleg? A digitális média szorosabb kapcsolatba
kerülhet az építészet intim dimenziójával?
Hallgassunk a költokre? A képzelet nincs alávetve a
valóság próbájának. Talán a
sebesen áramló digitális média az építészeti
alkímiában a víz és a levego mellett új
elemként új utat nyit a tudat számára valami
új, ismeretlen geometria felé.
Az építészet nagyon speciális konstellációk
eredménye, összetevoi kevéssé racionalizálhatók.
Megélni, valóban megélni egy költoi képet
akkor, amikor szétáramlik bennünk a csend: ez mindig
is kapcsolatban marad a végtelennel, az ismeretlennel.
A paradigmaváltás az építészetben a
„technikai lehetoségmezoben lubickoló képzetek”-bol
talán egy, az építészet történetéhez,
hagyományaihoz szervesen kapcsolódó folyamatosság
felé mutat, amely új és érdekes metszéspontokat
tár fel és új fényben láttatja az építészet
régi üzenetét.
Peter Hudini, aether
|