A digitális média találkozása a kézmûves építészettel a boncasztalon

„Sose bízz a térben”
Enric Miralles

“Minden ami a térre vonatkozik, másodlagos. A tapasztalat az elsodleges.”
Y.O.

Ha definiálnom kellene az aether építészstúdió tevékenységét, nagy segítségemre volna az „intermediális” kifejezés. E szóval talán elso nekifutásra nem is olyan könnyu zöld ágra vergodni. Több médiumban jelen lenni, úgymond mozogni közöttük, nehezen meghatározható, komplex tevékenységhez vezet. Számomra mi intermediális térben mozgunk, munkánk lényegében a különbözo médiumokhoz való közeledéssel és távolodással jellemezheto, fo érdeklodési körünket tekintve leginkább építészeti kutatásként definiálható.
E kutatótevékenység egyik hatóereje egyfelol talán épp az unalom, melyet a kortárs építészet alakulását nézve érzünk, másfelol az a tény, hogy a digitális médium szinte mindenhatóvá vált életünkben, hogy a digitális közeg átformálja a fejekben zajló folyamatokat, az alkotás folyamatát és eszközeit. A medializáltság teljes köruvé vált, s új olvasatot, új interpretációs lehetoségeket kínál mindazzal kapcsolatban, amely a minket körülvevo világot alkotja. Új fényben láthatunk olyan dolgokat, amelyek mindig is körülöttünk voltak.
Ez a változás természetesen az építészetben is következményekkel jár: új összetevoket eredményez, gyökeresen átformálva a munkamódszert, a kommunikációt, az építészeti tervek vizuális megjelenését – gyakorlatilag mindent, amely egy építész napi tevékenységét jelenti. Talán csak az építészet gyakorlásának öröme és a tektonika törvényei maradtak a régiben.
A projektek beköltöztek a dobozba. Hátrább léptek, programokon belül fejlodnek – térben és idoben egyaránt; egyszerunek, vagy akár primitívnek is nevezheto mozdulatokon keresztül (klikk-klikk) léteznek, fejlodnek. A rajzoló keze és gondolkodása közötti párbeszéd, a kontroll és az ehhez kötodo tanulási folyamat hangsúlyai áttevodtek máshová. A rajzok méret nélküli, végtelen felületen születnek. A rajzfetisiszták némileg talajt vesztettek. S bár a rajz már nem az, ami volt, paradox módon a számítógépeket szabadkézi rajzok, skiccek másolására használja az építészek többsége. Ám mégsem csak a rajzról van szó…
A digitális technika betörésével olyan új épített esztétika jelent meg, amely egyértelmuen a szoftverhasználatra vezetheto vissza. Ezt akár nevezhetnénk vulgáris médiaépítészetnek is. Egyfajta építési rutint tükröz, amely teljesen az építészeti szoftverek formakészleteinek hatását, azok vizuális nyelvét közvetítik – unalmas termékeként egy olyan komplex kölcsönhatásnak, amely ennél sokkal mélyebbre is vezethetne. A számítógépek által generált képek kissé hideg, közömbös, de jól felismerheto atmoszférája egyre gyakrabban hatja át az újonnan létesült tereket.
Ez a kölcsönhatás építészet és technológia között megkerülhetetlen, s nem pusztán a rajzolási, tervezési módszerek változásáról szól. Az építészet folyamatosan – mint most is – új utak keresésére kényszerül. Ezek az új utak talán a digitális média körül erednek. Miközben az építészet a dobozba költözik, az információ, a média kiáramlik a dobozból és átitatni látszik mindent, mindenkit. Az új életmodellek, új közösségi formák új helyzetet teremtenek az építészet számára is. Az új funkciók új tereket követelnek. Elég, ha csak a könyvtár és a digitális archívumok különbségeire gondolunk.
Az építészet (számomra) „tektonikus médium”, lassú, jobban mondva lomha. A muvészetek között – hagyományosan – utolsóként reagál a korok változásaira. Az építés, bármennyire is elorehaladnak az építési technológiák, mindig is párbeszédben marad az anyaggal, s noha azok határai kitágíthatók, mégsem szunik meg a kölcsönhatás az építo és az építésre használt közeg között. Egyes „építészetek” ennek tudatában, mások ennek figyelmen kívül hagyásával jönnek létre. Mit kezdhet tehát a digitális média az anyaggal, az anyagszeruséggel? Ha fizikailag nem is változtatja meg, a hozzá kapcsolódó tapasztalatot át tudja alakítani, át tudja értelmezni. Így a digitális környezet atmoszférájának a valóságba való átemelésében – paradox módon – az anyagszeruség igen fontos momentumként lehet jelen. Itt szeretnék utalni az „indukcióház” címu projektünk második prototípusára. Ez egy, a vetített digitális médiát magába fogadó épített szerkezet, mely azon túl, hogy háromdimenziós vetített színtestet jelenít meg, a szerkezet egyes elemeihez kötodo színváltozás révén az anyag változásának illúzióját kelti, átalakítva az épített szerkezethez kötodo élményt valami újjá, olyasvalamivé, amely önmagában sem a vetített digitális médiának, sem a fizikai szerkezetnek nem sajátja.

A puha fázis…

Amennyiben a tervezés és az építés mentén próbáljuk szétválasztani az építész tevékenységét, úgy az építészetet is fel lehet osztani ún. puha és kemény fázisra. De mi történik, ha csak a puha fázisban mozgunk, vagyis azt az építészet közegévé nyilvánítjuk és metaforák mentén mozogva próbálunk új utakat keresni az építészet számára? Rengeteg izgalmas és új olvasattal találhatjuk szemben magunkat. Példaként Usman Haque londoni és Denis Kaspoori lett építész gondolatkísérletét emelném ki, amely – informatikai terminusokat visszakölcsönözve – az építészetet mint operációs rendszert szemléli, s amelyben a felhasználók a már megírt platformokon maguk hozzák létre a téri interakció modelljeit, vagyis a tervezok pusztán meta rendszereket alkotnak. Talán fantasztikus regénybe illik elso pillantásra egy ilyen hasonlat, de a szerzo végül eljut egy demokratikus, a részvételt, a kreativitást népszerusíto építészet ideájához (Open Source Architecture) amely a használaton keresztül fejlodik térben és idoben…
A téma, mellyel foglalkozunk, folyamatosan kérdésekkel és kétségekkel áraszt el bennünket – ébren tartva kíváncsiságunkat e nagyon komplex és izgalmas problémakör iránt. A kérdések többségére verbális válasz nemigen adható. De talán ez is értelmet ad egy, a digitális média vonzásában létezo kalandvágyó építészstúdió munkájának. Vajon van-e mód túllépni a gépesített rajzolás révén eloállt tervezoi magatartáson és mélyebb értelmet adni a szoftverhasználatnak? Fel lehet-e használni ezeket az automatizált rendszereket az automatizálás ellen? Hogyan válhat a digitális médium a gondolat generatív meghatározójává? Új technokrata korszak felé halad-e az építészet(ünk), vagy épp ellenkezoleg? A digitális média szorosabb kapcsolatba kerülhet az építészet intim dimenziójával? Hallgassunk a költokre? A képzelet nincs alávetve a valóság próbájának. Talán a sebesen áramló digitális média az építészeti alkímiában a víz és a levego mellett új elemként új utat nyit a tudat számára valami új, ismeretlen geometria felé.
Az építészet nagyon speciális konstellációk eredménye, összetevoi kevéssé racionalizálhatók. Megélni, valóban megélni egy költoi képet akkor, amikor szétáramlik bennünk a csend: ez mindig is kapcsolatban marad a végtelennel, az ismeretlennel.
A paradigmaváltás az építészetben a „technikai lehetoségmezoben lubickoló képzetek”-bol talán egy, az építészet történetéhez, hagyományaihoz szervesen kapcsolódó folyamatosság felé mutat, amely új és érdekes metszéspontokat tár fel és új fényben láttatja az építészet régi üzenetét.

Peter Hudini, aether