A válasz nagyon egyszeru: a kattogást sokkal egyszerubb gépesíteni mint a csúszást, siklást. A gépek dadognak, még akkor is ha siklani látszanak. Ez könnyen tettenérheto mikor egy gépkocsi vagy egy vetíto a moziban elromlani készül. De ez a magyarázat nem elégséges. A kérdés valójában a következo: miért dadognak a gépek? És a válasz: mert minden ami a világon van (és a világ maga) dadog. De kétség kívül kicsit jobban szemügyre kell venni a kérdést ahhoz, hogy ezt belássuk. Már Démokritosz megsejtette, de Planck volt az elso aki bebizonyította: minden „számol”. Éppen ezért a számok alkalmazkodnak a világhoz és a betuk nem. A világ megszámolható, de leírhatatlan. És éppen ezért a számoknak el kellene különülniük az alfanumerikus kódtól és függetlenné kellene válniuk. A betuk csak a világról való trécselést indukálják, és igazából el kellene felejtodniük, minthogy kevéssé megfelelok a világ számára. Igazából ez a folyamat már elkezdodött. A számok már távozóban vannak az alfanumerikus rendszerbol más, új kódrendszerek felé (például a digitális kód felé) és számítógépeket táplálnak. A betuk pedig (ha túl akarnak élni) számokat kell imitálniuk. Ezért kattognak az írógépek.
Kétség kívül, még mindig van mit mondani a témáról. Például: a tény, hogy minden ami a világon van dadog, egészen addig nem vált nyilvánvalóvá, míg el nem kezdodött a mindenség számbavétele. Ahhoz, hogy meg lehessen számolni, mindent szét kellett szedni kövecskékre („calculi”) és, utólag, mindegyikhez hozzárendelni egy számot. A tény, hogy a világunk diszperz részecskékbol áll, talán nem éppen a számbavétel következménye? Nem felfedezés, hanem találmány? Lehet, hogy éppen azt fedeztük fel a világban amit mi magunk tettünk hozzá? Lehet, hogy a világ éppen azért megszámolható, mert mi magunk formáltuk olyanná, hogy összhangban legyen a számításainkkal. Nem az van, hogy a számok megfelelok a világ számára, hanem éppen ellenkezoleg: mi formáltuk olyanná a világot, hogy megfeleljen a mi numerikus kódrendszerünknek. Ezek nyugtalanító gondolatok.
Annyiban nyugtalanítóak, amennyiben a következohöz vezetnek: a világ napjainkban diszperz részecskékbol áll, mert mi alakítottuk ilyenné, hogy egybevágjon a számításainkkal. Hajdanában, éppen ellenkezoleg ( legalább a görög filozófusok idejétol kezdve), a világot betukkel írták le. Ilyen módon, akkoriban a világ az dialektikus diskurzus szabályai szerint szervezodött, és nem a matematika szabályai szerint. Hegel azon a véleményen volt, ami manapság örültségnek tunhet, hogy a világon minden a logika szabályai szerint rendezodik el. Napjainkban éppen ellenkezoen vélekedünk: a világon minden redukálható abszurd eshetoségekre, amelyek komputálhatók, statisztikai számításokon keresztül. Hegel írásban gondolkodott („dialektikus” diskurzusokban), miközben mi számolva gondolkodunk ( pontszeru adatokat feldolgozva).
A dolog még nyugtalanítóbb ha belegondolunk, hogy Russel és Whitehead a Principia Mathematica címu muvükben kimutatták, hogy a logika szabályai nem bonthatók le teljes egészében a matematika törvényei szerint. Ez a két úr, mint az ismeretes, megpróbálták a matematika szabályai szerint manipulálni a dialektikus gondolkodást ( ezt „cálculo proposicional”-nak nevezték). Ezen kísérlet során találták szembe magukat ezzel a nem egyszerusíthetoséggel. Amely szerint a leírt világkép ( például Hegelé) és a számszeru világkép (például Planck) között nem lehet semmilyen módon megfelelo átjárást létesíteni. Mióta módszeresen a számítások szerint muveljük a világot, a világ szerkezete a felismerhetetlenségig elváltozott. És lassan, lassan elment a hang.
Az eddigiek ismeretében kísértést érezhetünk arra, hogy levonjuk a konklúziót, hogy tolünk függ, hogyan struktúrálódik a világ. Ha úgy tartja kedvünk és leírjuk, dialektikus diskurzusra hajaz, ha inkább a számítások felé húzunk, szétszórt részecskék sokaságának tunik. Ez elhamarkodott következtetés volna. Csak amióta számolunk rendelkezünk gépekkel (például irógépekkel), és gépek nélkül valójában nem tudnánk létezni, bármennyire is szeretnénk. Ilyen módon arra vagyunk kényszerítve, hogy számoljunk, ahelyett, hogy írnánk, és ha mégis írunk azt is kattogtatva kell tennünk. Ez olyan, mintha valóban a számításoknak megfeleloen kellene építenünk a világot, de mintha a világ maga is éppen ezt kérné, hogy ilyen módon építsük.
A fejtöro ezen a ezen részéhez érve elérkezett az ido, hogy megfékezzük a kérdést. Ellenkezo esetben az a veszély áll fenn, hogy talajt vesztünk és a kiismerhetetlenbe ( a szakralitásba) zuhanunk. A számok pitagorasz féle szentséggé tételét megelozendo a számolás gesztusát az írás gesztusának ellentéteként kell értelmeznünk. Amikor még kézzel írtak, az írás muvelete vonalhúzás volt, balról jobbra, sorvezeto mentén, íves vonal, néhol megszakítva (a nyugati kultúrában legalábbis). Lineáris gesztus volt. A számolás során pedig egy nagyobb halom kövecskébol kisebb halmok elkülönítése történt. Ez pontszeru gesztus. Eloször számoltak (kiválasztás), majd feldolgoztak (kisebb halmok rakása). Elemzés majd késobb szintetizálás következett. Ez a dönto különbség az írás és a számolás között: a számolás szintézissel végzodik, míg az írás nem.
Azok akik írással foglalkoznak megpróbálják tagadni ezt. A matematikában csak a szamítást látják és azt mondják, hogy ez hideg és híján van az érzelmeknek. Ez rosszindulatú félreértés. A számítás során a hidegen kiszámítottból valami új keletkezik, ami nem volt addig. És ez az elragadtatott kreativításélmény, mindaddig míg a számításban csak számok vesznek részt hozzáférhetetlen marad mindazok számára, akik nem tudnak számolni. Ezek nem tapasztalhatják meg a szépséget és a filozófiai mélységet amely néhány rendkívüli egyenlet mögött (mint például Einsteinnéi) rejtozik. Mióta azonban lehetséges dekódolni, számítógépek segítségével, a számokat színekké, formákat és hangjegyeket, a számítás szépsége és a mélységei az érzékszervekkel érzékelhetové váltak. Ez a kreatív ero látható a számítógép képernyojén, hallgatható szintetikus zeneként és a jövoben valószínüleg meg lehet majd érinteni hologramok segítségével. A legmegigézobb a számítással kapcsolatban nem az, hogy úgy építi a világot, hogy közben hozzáidomul (erre az írás is képes), hanem a tény, hogy önmagából képes érzékelheto világokat teremteni.
Nincs sok értelme szidalmazni ezeket a szintetikus világokat azért mert imitálják a „való világot”, mert fikciók. Ezek a világok pontok halmazai, szamított dolgok komputációi. De ennek értéke van a való világ számára is, ahová mi is ejtettünk. A „való világ” szintén komputált a saját idegrendszerünk által, pontszeru stimulusokból kiindulva, amelyet aztán valóságosként érzékelünk. Ilyen módon ezek a tervezett, szintetikus világok éppen úgy valósak mint a „való világ” ( ha ugyan lehetséges a pontok ugyanolyan mértéku koncentrációja) Vagy az általunk érzékelt „való világ” éppen annyira fiktív mint a tervezett világok. A jelenlegi kulturális forradalom abban áll, hogy képességet szereztünk arra, hogy a világ mellé, ami számunkra feltételezhetoen adott, képesek vagyunk más világokat felsorakoztatni. Átváltozóban vagyunk. Az egyetlen világhoz kötöttségbol, sok, tervezett világ között létezokké, amelyekben elkezdtünk megtanulni számolni.
Onar Jayam mondja: „Ah love! Could you and I with fate conspire to grasp this sorry scheme of things entire. Would we not shutter it to bits-and then/Re-mould it nearer to the heart’s desire? ( Oh, kedves, ha összeesküdnél velem, hogy megragadjuk és felfogjuk a dolgok ezt a szerencsétlen rendszerét! Nem szedjük szét hogy bitekké tegyük és újraformáljuk úgy, ahogy a szívünk kívánja?) Az emberek látják hogyan szedjük szét és redukáljuk bitekké a dolgok szerencsétlen rendszerét. De amit nem látnak, hogy lehetoségünk van rá hogy úgy komputáljuk, ahogy a szívünk kívánja. Az embereknek meg kellene már egyszer tanulni számolni.

Lektorálatlan fordítás.
Forrás: Vilém Flusser: Una filosofía de la fotografía. (Editorial Síntesis, S.A.)
Fordította: Nagy Péter Sándor